LevendulaProgram

Szívhez szóló történetek

„Tahira”

Tahira egy  átlagos muszlim lány volt. Voltak nála jobbak, de talán többen a rosszabbak, mármint a vallás tekintetében.

Imádkozott, amikor tudott.

Nem muszlim fiúkra rá sem nézett, illetve az iskolán kívüli dolgokról nem beszélgetett velük. Tudta, hogy majd egy jó muszlim férje lesz, de nem tudta elképzelni, hogy fognak találkozni. Ha erre gondolt, az szorongással töltötte el, mert nem akart rossz házasságot, és félt attól, hogy olyanhoz kell majd hozzámennie, akit nem ismer.

Öltözködésével igyekezett kifejezni valamit, de a mecsetbe járók közül azért kilógott. „Majd, ha idősebb leszek” – mondogatta. Úgy gondolta, a bő ruha, nagy kendő nem illik a fiatalokhoz.

Jó tanuló volt. Felvették a főiskolára, dietetikusnak tanult. Nagyon szerette. Hálát adott Allahnak, hogy azt tanulhatja, ami érdekli.

Ezalatt az idő alatt történt, hogy a csinos lányon megakadt a szeme egy fiúnak.

Muszlim volt alhamduliLlah.

Egyre többet beszélgettek, a fiú leginkább családja anyagi helyzetével és saját külsejével igyekezett meghódítani Tahirát, akinek viszont nagyon jól esett, hogy valaki – akiért mellesleg az egész suli odavan, mert nagyon jól néz ki és jó kocsija van – csak vele foglalkozik.

Minél előbb össze akartak házasodni, hogy ne kövessenek el olyasmit, ami haram. Mindketten tisztában voltak az Iszlám előírásaival, de valahogy mindig Tahira hozta szóba a témát.

A lány szülei meglepően jól fogadták a kérőt, úgyhogy részükről nem volt akadálya a házasságnak. A fiú családjában viszont mintha mindig valaki éppen beteg lett volna, vagy elutazott, mert a találkozó csak nem akart összejönni.

Tahira hallott olyasmit vőlegénye egyik osztálytársától, hogy a szülei csak azonos származású feleséget engedélyeznek a fiuknak, és hogy egy kicsit rasszisták, de a fiú ezt mindig tagadta. Ez megnyugtatta a lányt, nem akart semmi rosszra gondolni, csak együtt lenni azzal, akit szeret.

Végül a lány családja és a fiú legközelebbi barátai jelenlétében összeházasodtak a mecsetben.

Nagyon boldogok voltak, iskola után siettek haza, hogy minél több időt együtt tölthessenek. Tahira igyekezett férje kedvében járni, és megtanulta a legbonyolultabb recepteket is a férje országából.

Gondolta, hogy most, mint feleség, hogy egy csomó aggodalomtól megszabadult, van energiája arra, hogy jobb muszlim legyen. Szeretett volna együtt imádkozni a férjével, de ő mint mondta, a napközbeni imákat a főiskolán imádkozta, ahol időközben nyílt egy imaszoba, az estit rendszerint elaludta – de mint mondta, éjszaka felkelt, és imádkozott, amikor a felesége már aludt - , reggel viszont sietni kell, ne zavarja akkor ilyesmivel.

Mindenesetre Tahira egyre rendszeresebben imádkozott, és nagyon jól érezte magát így. De sajnálta, hogy ezt nem oszthatja meg férjével.

Elhatározta azt is, hogy főiskola után felveszi a kendőt úgy, hogy a nyakát is takarja. Végül is akinek tetszeni akar, az láthatja őt akárhogy, és azért ez az, amit Allah parancsol.

Eltelt két év, befejezték az iskolát. Mindketten munkát kaptak a városban, ahol Tahira férje szülei laktak. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy odaköltözzenek hozzájuk a villába, bár Tahira félt egy kicsit a helyzettől, előtte csak néhányszor találkozott anyósával, és a légkör mindig feszült volt.

Odaköltöztek, és meg is jelentek az első problémák. Egy olyan dologból pattant ki a botrány, amit Tahira sohasem gondolt volna. Mint tervezte, felvette a kendőt. Ahelyett, hogy muszlimokként az egész család támogatta volna az első lépéseit, anyósa közölte vele, hogy erre semmi szükség, ez csak egy hülye szaúdi szokás, és különben is, a munkahelyén problémái lesznek.

A másik furcsaság az volt, hogy itt sohasem látott senkit imádkozni. Meg is kérdezte férjétől, aki hirtelen nagyon ideges lett, elkezdett ordítozni, azt mondta neki, hogy a fősuli volt csinoskája az utóbbi időben egy szentfazék lett, ő nem ezt a lányt vette el, és különben is, ez az ő dolga, és Isten az Ő barátja – asztaghfiruLlah - , majd Vele elintézi.

Tahira teljesen összeomlott.

Elsősorban azért, amilyen tiszteletlenül beszélt a férje Istenről. A férjét mindig is egy jó muszlimnak tartotta. De vajon tényleg az, aki ilyet tud mondani? Egyáltalán, hányszor látta imádkozni?

De hol vannak azok a jó tulajdonságai, ami miatt hozzáment? Olyan kedves volt, figyelmes…

Kedves, figyelmes…

Elvitte őt fagyizni meg kávézóba, mikor még el sem voltak jegyezve.

Bár akkor még ez őt sem zavarta igazán.

De amin a legjobban meglepődött, hogy ő  öltözködésével soha nem akart „csinoska” lenni. Nem felelt meg teljesen az iszlám előírásainak, de rövidujjút 35 fokban sem vett fel, a haja mindig takarva volt… Ő azt hitte, mindenki tudja, mit akar ezzel kifejezni! És pont az az ember nem értette meg, akit a legjobban szeret!

Sajnos a problémák a továbbiakban nem csökkentek, csak nőttek.

Egy idő után olyan nehézzé vált a helyzet, hogy a válás mellett döntöttek.

Eltelt két év. Továbbra is egy városban laknak, a munkájuk miatt. Volt férjének azóta gyereke van egy nem muszlim nőtől.

„Ali”

Ali élete a munka volt. Büszke volt arra, hogy muszlimként ilyen sokra vitte egy nem muszlim országban. Itt született, itt járt iskolába, itt érezte otthon magát, de neve és kinézete miatt mindig külföldiként kezelték.

Úgy érezte, neki mindent duplán kell bizonyítania. És meg is tette. Az iskolában mindig éltanuló volt, és mikor lediplomázott, jó állást kapott egy menő számítógépes cégnél.

Büszke volt arra, amit nem kis fáradtsággal elért, az öltönyös munkát, a jó fizetést, a nagy lakást a modern bútorokkal, a kocsiját.

 De leginkább az elismertségre volt büszke, amelyet kollégáitól, barátaitól kapott. Úgy érezte, végre befogadták, végre nem „más”, nem „idegen”, hanem ugyanolyan hivatásának élő fiatal, mint ők.

Életvitelében sem különbözött tőlük. Péntek este munka után rendszerint egy belvárosi bárban egy koktél mellett cseréltek eszmét a technika legújabb vívmányairól, a gazdasági helyzetről, a fociról, vagy a főnök új csinos titkárnőjéről.

Azután az este egy diszkóban folytatódott, csakúgy, mint a szombat este.

Hétfő reggel azután nem kevés aszpirin segítségével újra az a makulátlanul öltözött, frissen zselézett hajú irodista lett, mint előtte, akin meg sem látszottak a hétvége nyomai. Valójában ő sem nagyon emlékezett rá, hogy hol és kivel ért véget az este. Igazából nem is érdekelte.

A szüleivel ritkán beszélt.

Gyerekkorában nagyon sokat dolgoztak mindketten, hogy megvessék lábukat választott hazájukban, aztán mikor anyagilag rendeződött a helyzetük Ali édesapja – akivel közeli kapcsolata volt – egy betegség hatására nem ismert fel többé senkit.

Édesanyja mindig is távolságtartó volt, ez a tulajdonsága férje betegsége hatására csak még jobban elmélyült.

Ali középiskola óta kollégiumban lakott, majd albérletben, így egy éve vett lakását tekintette igazi otthonának.

Szeretett volna megnősülni majd valamikor – nem most, még harminc sincs.

A saját családot az álmaiban harmonikusnak, bensőségesnek látott, olyasminek, mint a gyerekkori, Korán-iskolabeli barátja, Dzsafar családja.

Náluk voltak egyszer Eid napján. Az anyukája kendőben, hosszú ruhában kedvesen mosolyogva invitálta őket az asztalhoz, ahol ínycsiklandó ételek sorakoztak! Majd jött az édes tejes tea, a desszert, és utána minden gyerek ajándékot kapott!

Ali egy iránytűt kapott egy Korán-idézettel, és Dzsafar anyukája azt mondta, így mindig tudni fogja, merre kell imádkozni. Ali gondosan ráerősítette a kulcstartójára.

Még mindig ott van.

Ez 20 évvel ezelőtt volt. Hogy rohan az idő!

Elővette az iránytűt. Na, gondolta, most megtudjuk, itt merre kell imádkozni. Jó tudni, hátha jön egyszer vendégségbe valami gyakorló muszlim, aztán milyen ciki lenne, ha nem tudná megmutatni neki… bár nem sok ilyen ismerőse akadt. Dzsafarék elköltöztek külföldre, nem sokkal azután, hogy Ali papája beteg lett. Azután nem ment többé a Korán-iskolába.

Az egyetemen volt valami „muszlimkodás”, de Ali inkább távol tartotta magát tőlük. Túlságosan fanatikusak voltak neki, és nem értette, hogy nem veszik észre, mennyire kilógnak az emberek közül. Vagy csak ez nem zavarta őket?

Ali nézte az iránytűt. Észak a konyha felé van, tehát az imairány ott van a sarok felé. Az erkélyajtó előtt lehetne imádkozni, ott éppen kényelmesen elfér még két ember is.

Ali hirtelen felállt. Kiment a fürdőbe. Maga sem tudta, miért, felhajtotta inge ujját és elkezdett mosakodni.

„BiszmiLlah – Isten nevében” – mondta. Vajon emlékszik még rá? Jobb kéz háromszor, majd a bal, azután kiöblíteni a szájat, háromszor, az orrot…

„Ashadu an lá iláha illaLlah wa ashadu anna Muhammadan abduhu wa raszuluh – Tanúsítom, hogy nincs más Isten, csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az Ő szolgája és küldötte.”

„Allahumma dzsáální min attawábín wa dzsáální min al mutatahhirín – Istenem, tégy engem a bűnbánók közé és tégy engem a magukat megtisztítók közé.” – mondta, miután befejezte a mosakodást. Maga sem tudta, hogy jutott mindez az eszébe.

Azután odaállt az erkélyajtó elé, és az iránytű mutatta irányba fordulva elkezdett imádkozni.

 Kezeit felemelve azt mondta: „Allahu akbar – Isten a leghatalmasabb!”

Lent a város közben meg nem állt, az esti csúcsforgalom ideje volt. Autósok idegesen dudáltak, emberek igyekeztek hazafelé a munkából, vagy vásárolni mentek, az utcán siettek és félrelökték egymást, hangosan nevetgéltek és veszekedtek.

De Ali erről mit sem tudott. Ő Allah előtt állt, majd meghajolt, térdre borult, és közben 20 évvel ezelőtt tanult dolgok jöttek vissza a memóriájába, mintha most tanulta volna őket. „Szubhana Rabbi lÁlá – Magasztaltassék az Úr, a Legmagasságosabb” – mondta, miközben leborult Teremtője előtt.

Ali azóta nem imádkozott, hogy apukája megbetegedett. Volt benne egy érzés, hogy mintha haragudna Istenre, amiért ez történt az apukájával, de a szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. De ezt nem tudta megbeszélni senkivel.

Igazából azóta senki nem is mondta neki, hogy imádkozzon, neki meg egyre fontosabb lett, hogy a társai elismerjék, hiszen más nem nagyon foglalkozott vele.

De most nagyon jól érezte magát.

Befejezte az imát, ülve maradt, az ujjain számolta: „Szubhán Allah – Magasztaltassék az Isten” 33-szor, „Al hamduliLlah – Hála Istennek” 33-szor, Allahu Akbar – Isten a Leghatalmasabb” 34-szer.

Aztán felkelt és leült a fotelbe.

Nagyon különösen, de meglepően jól érezte magát. Könnyek folytak az arcán, és közben a boldogságtól hangosan nevetett.

Két hét telt el. Ali minden imát időben elvégzett. A hűtőből és a szekrényekből minden (nem kevés) alkoholt kidobott. A fürdőszobaszekrény előtt állva még a szaliciles alkoholon is gondolkozott, de aztán arra jutott, hogy az maradhat.

A hétvégén a haverok nélküle bolondították a főváros nőnemű lakosságát, és valahogy egyáltalán nem hiányoztak neki. A nappaliban ült, előtte egy Korán, és a hétévesen tanult Szúrákat ismételte át.

Az interneten felvette a kapcsolatot az egyetemi „muszlimkodókkal”, és egyikükkel megbeszélte, hogy pénteken együtt mennek majd mecsetbe.

Számi testvér mindig egy kis sapkát hordott. Vajon vegye fel ő is? Nem, az azért már túlzás lenne. De a zselés menőcsávó-frizurájával nem fog kilógni a mecsetben? Egyáltalán, hogy néz ki egy jó muszlim?

Neki még szakálla sincs…

Számi már várta. „Helló, haver!” – üdvözölte őt Ali már messziről. „Asszalámu alaikum wa rahmatuLlah, testvérem!” – hangzott a válasz. Na, az első lebőgés – gondolta Ali. De Számi egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha volt csoporttársa valami oda nem illőt mondott volna, és Ali kezdett felengedni. Elmentek a mecsetbe, imádkoztak, azután egy arab étterembe hívta meg „testvérét” Számi. Sok mindenről beszéltek, a volt tanárokról, csoporttársakról, hogy kivel mi történt az elmúlt négy év alatt. Számi nyitott egy muszlim könyvesboltot, még az egyetem utolsó évében megházasodott, azóta már van két gyereke. A felesége szüleinél laknak teljes harmóniában és szeretetben, és spórolnak, hogy kamatmentes részletre tudjanak lakást venni. Most nincs sok hely, de van sok kedves ember és sok szeretet. Alinak eszébe jutott erről az a húsz évvel ezelőtti Eid vacsora, amikor a sorsdöntő iránytűt kapta. Saját életét egyszerre hidegnek és sivárnak érezte, családot szeretett volna, egy kedves muszlim feleséget, és sok rossz gyereket, akik állandóan körbe-körbe rohangálnak. Nem majd valamikor, most, mire vár, itt van ez a barátja, mindig is egy lúzernek tűnt, de ki a lúzer valójában?

Ali nem tudott várni, az életben mindent akaratosságával és makacsságával ért el – legalábbis  ezt gondolta. Fel is tette rögtön a kérdést Száminak: „Testvérem, nem ismersz egy jó muszlim lányt, akit feleségül vehetnék?”

Száminak egy pillanatra mintha torkán akadt volna a kebab, de ügyesen leplezte. „A feleségem tart emlékeztető órákat a mecsetben és otthon is, sok lánytestvért ismer, majd megkérdezem, hátha van valaki. Ne aggódj, Allah mindenkinek rendelt valakit, a te feleséged is ott van valahol, csak még nem ismeritek egymást. De ha Allahra hagyatkoztok, és az Ő Parancsainak engedelmeskedtek, akkor Ő megadja nektek, amire szükségetek van, hiszen Ő mindenre Képes. Fohászkodj Hozzá állhatatosan, és hamarosan inshaAllah megnősülsz.”

Száminak határozott szándékában állt feleséget keresni testvérének. Kicsit aggódott ugyan, hogy vajon milyen megbízható férj lenne most belőle, hogy csak pár hete tért vissza a vallás gyakorlásához, és tudása annyi, amit hétéves koráig összeszedett, de kötelességének tekintette mellette állni mindenben, és tudta, hogy Allah azt vezet, akit Ő akar.

Ha éppen lett volna akkor olyan lány, aki férjhez szeretet volna menni, mindenképpen szólt volna Alinak. De a felesége nem ismert ilyet, így Számi és Ali beszélgetései inkább a tanulásra koncentrálódtak.

Alit minden érdekelt, meglepő gyorsasággal tanulta az új Szúrákat, ismerni akarta Mohamed Próféta szallallahu alaihi wa szallam és a kortársai életét, a Próféták történeteit, és a vallás előírásait a hétköznapi élet legkülönbözőbb területeire.

De valahogy volt benne egy érzés, mintha Számi halogatná ezt a házasság témát. Szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza, de nem tanult még meg annyira megbízni az emberekben, hogy biztos legyen benne, hogyha Számi tud valakit, majd szól, és hogy nem szól, az azért van, mert most nem tud senkit.

Egyik nap elment a mecsetbe, ott beszélték meg Számival, hogy találkoznak. Pontosabban csak ment volna. A bejáratnál szembejött vele egy muszlim lány. Világoskék kendő volt rajta és valami hosszú ruha. Az arca, mintha nem evilágról való lett volna. A nyugalom és kedvesség sugárzott róla, mint Dzsafar anyukájának. De ennek a lánynak kék szeme volt, és így még légiesebbnek tűnt.